Régen nem írtam már blogot. 1 hónap telt el az utolsó „bejelentkezésem” óta. Az elmúlt 30 nap statisztikája: 4 bajnoki forduló, 2 és fél mérkőzés, 1 vereség és 9 pont. De menjünk sorjában!

Október 6-án Zalaboldogfával játszottunk otthon. 9 fővel kezdtek, aztán félidőben – 6:0-s állásnál – hirtelen többen is „lesérültek”. Mérges voltam, mert azokat a játékosaimat akartam játszatni, akik eddig kevés időt játszottak.

Aztán Csonkahegyhát következett idegenben október 13-án. Igazi ki-ki meccs volt, hiszen az első helyért ment a csata. Forró hangulatú mérkőzés volt, főleg a vehemens, helyenként agresszív szurkolóknak köszönhetően. Az első 15 percben kb. 4 ziccerünk volt, aztán egy 11-est nem adott meg a játékvezető, annak ellenére, hogy a partjelző hevesen lengetett. A játékvezető minden olyan ítéletét, amely nem a hazai csapatnak kedvezett, beordibálások, fenyegetések, szitkok követték. A játékvezető „megzavarodott”, nem tudott már tiszta fejjel gondolkodni és ítélkezni. A hazai játékosok felbátorodtak, és átvették ezt a „hergelős” stílust. Egy-egy ütközésnél rájátszottak, fetrengtek, hangosan jajveszékeltek. Kb. úgy mint a vietnami harcosok Sylvester Stallone filmjeiben! (Pedig egyetlen lövés sem dördült.) Sajnos az én játékosaim is egyre kevesebbet foglalkoztak a játékkal, sokat reklamálták. A játék „vagdalkozó” lett, és ebben az ellenfél volt a jobb. A 77. percben szerzett távoli lövéssel győztek is 1:0-ra. Sajnos ennyit számít a felpaprikázott közönség! Ezzel a meccsel kapcsolatban még egy dolgot meg kell említenem. Ez pedig az, hogy nem tudtam mindenkit játszatni. 0:0-nál a cserékkel a támadó szekciót próbáltam erősíteni. 0:1-nél pedig még reménykedtem, hogy kiegyenlítünk. Ezért a kispadon ülő gyengébb képességű játékosokat nem lett volna értelme becserélni. Döntenem kellett: vagy „jótékonykodok” és cserélek, vagy megpróbálunk győzni és a kispadon maradnak a kevésbé jó játékosok (főleg akkor, ha védők). Az utóbbi mellett döntöttem. (Eredmény: egy játékost azóta sem láttam, pedig már egy hónap is eltelt. )

Október 20-án Alsónemesapátiba látogattunk. Nehezen, de nyertünk 2:0-ra. Vannak olyan meccsek, ahol papíron könnyű ellenfél ellen döcögősen megy a játék. De végső soron a győzelem volt a fontos. Ráadásul ezzel a győzelemmel újra az élre kerültünk. Ezzel a mérkőzéssel kapcsolatban is volt egy sajnálatos esemény. Meccs után meg kellett köszönnöm az egyik játékosomnak az eddigi játékát és tevékenységét. Az ok nagyon egyszerű volt: nem volt hajlandó lejönni a pályáról, amikor le akartam cserélni. (Elbújt a többi játékos mögött! ) Aztán mikor végre sikerült a partjelző 3. alkalommal való lengetése után lecserélnem, akkor pedig sértődötten vonult el az öltözőbe, hogy én hogyan merem őt lecserélni az utolsó 20 percben. Sőt még azt sérelmezte, hogy én félidőben már szóltam neki – látva „hihetetlen jó” kondícionális állapotát –, hogy hajtsa ki magát a középpályán, mert a 2. félidő közepén friss erőt akarok beküldeni. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy megkérdőjelezte cserélési szándékomat, és többször is kilátásba helyezte, hogy ő nem jön többet játszani, ha nem játszhatja végig a mérkőzéseket. (Függetlenül attól, hogy már a bemelegítésnél kondícionális problémái voltak. Hogy mitől? Azt ne firtassuk!) 

Október 27-én Bagod csapatát vártuk. Gólarányt szerettünk volna javítani, hiszen az első helyen csak a gólkülönbségünk miatt voltunk elsők. De nem jöttek el! A héten már egy csapatot kizártak a csoportunkból hasonló okok miatt. Sajnálatos, hogy néhány csapat és játékosai nem gondolják végig ebben való felelősségüket. Vagy ne focizzanak, vagy ha utolsók, akkor is teljesítsék sportolói kötelességüket!

Már csak 2 mérkőzés van hátra az őszi menetelésből. A 3. és 4. helyen álló csapattal játszunk 2-2 pont (!!!) a különbség köztünk.

Tehát a tét óriási: az őszi elsőség! Mi készülünk.