Utoljára akkor írtam, amikor szégyenteljesen kikaptunk 6:0-ra a kupamérkőzésen. El voltam nagyon keseredve, mert nem láttam az elszántságot a fiúk arcán. Az hogy valaki milyen szinten focizik, vagy milyen erőnléte van az egy adott állapot, amelyen nem lehet pár edzés során változtatni, de azt látni, hogy a fiúk elvesztik a hitűket, a másikban hibát keresve perlekednek a pályán, az bizony nagyon elkeserítő. Az első bajnoki mérkőzés előtt azt kértem a fiúktól, hogy próbáljanak csapatként játszani, viselkedni, küzdeni. Ha hibáznak, ne álljanak le, javítsák ki a hibáikat. A 20. percben bár vezetett az ellenfél, de most a fiúk nem adták fel, és már a 30. percben egyenlítettünk. Félidőben a szélen való játék módját (a szélső hátvédek feladatait, ékek ütemben való kifelé indulását, a szélső középpályások helyezkedését) ecseteltem, illetve a pontrúgásoknál való helyezkedést vettük át újra. A 2. félidőben két pontrúgásból szereztünk gólt!

A következő bajnoki forduló - az első hazai mérkőzés előtt - újra a küzdőszellemet próbáltam fokozni: „A mérkőzésre kilátogató régi-új szurkolóknak el kell nyerni a szimpátiáját!” Ezt elsősorban a gólok mellett a pályán való viselkedéssel, az akarati tényezők látványos megjelenítésével lehet csak. Bár az első félidőben már 2:0-ra vezettünk, de nem voltam elégedett a játékkal. Görcsösen játszottak a fiúk: nem járatták meg a labdát, egyből indítottak, legtöbbször vaktában, felesleges cselekbe bonyolódtak, nem lőttek távolról. (Ráadásul a félidő közepétől 10 emberrel játszott az ellenfél.) Nem csoda, hogy a szurkolók is kritikával illették a fiúkat!

A 2. félidő 4. percében megszületett gól után viszont mintha átszakadt volna ez a lelki gát, és elkezdtek játszani a középpályások, a védők felfutásaikkal bekapcsolódtak a támadásokba, az ékek elmozogtak és sokat lőttek kapura. A végén 7:0-ra nyertünk. 

A végén a szurkolók mosolyogva tapsoltak, és emelték magasba sörösüvegüket a tisztelet jeleként. Talán most már beindul a Haladás SE vonata, és kiér a fényre a „sötét alagútból”!