Az 1. bajnoki fordulóban nagy csatában 1:0-ra kikaptunk idegenben a megyei I. osztályból kiesett csapattól, majd itthon egy bajnokaspiráns együttes simán legyőzött bennünket 5:1-re. Most pedig egy rutinos középcsapathoz megyünk, ahol megint nagyon nehéz dolgunk lesz. Azt szoktam mondani, hogy a GYŐZELEMHEZ MINDIG GYENGÉBB ELLENFÉL KELL vagy PISZOK NAGY SZERENCSE. A szerencse pedig mindig olyan csapathoz pártol, amelyik fejben és testben is felkészült játékosokból áll. A gyengébb ellenfelekkel még nem találkoztunk, és a szerencse is elkerült eddig bennünket. 
A héten megpróbáltam felkészíteni úgy a fiúkat, hogy az esetleges jó eredmény ne csak a szerencsén múljon. Jelen pillanatban 18 fős keretünk van, amelyben van két komolyabb sérültünk. Ez már csak 16 fő. Ebből mindkét edzésen a héten 4-en (!) jelentek meg. Csak kedden 4 fő, csak pénteken 7 fő edzett. Hát nem tudom, hogy LEHET-E SZERENCSÉNK ILYEN EDZÉSLÁTOGATOTTSÁGGAL? 
Alacsony játékos létszámmal (8 fő alatt) nehéz felkészülni, taktikai elemeket gyakorolni. Egy edző mindig örül, hogy lelkes ifjúsági játékosok is részt vesznek az edzésen, így bővülhet a felkészülési repertoár. HÁT ÉN NEM ÖRÜLÖK, NÁLAM BETELT A POHÁR!
Nem tudom, hogy más településeken, más egyesületekben is ennyire szomorú a helyzet, mint nálunk.
- A fiatal, tehetséges játékos nem akar a felnőtt csapatban edzeni, mert fárasztó, mert nem szórakozhat kedvére, mert edzeni, dolgozni kell.
- A fiatal, tehetséges játékos nem akar az ifjúsági csapatban sem szervezetten edzeni, inkább edzésidő alatt a haverokkal cselezget, bohóckodik szomszédos kispályán.
- A fiatal, tehetséges játékos nem akar a felnőtt csapat keretébe bekerülni, mert nem akar cserejátékos lenni.
- A fiatal, tehetséges játékos nem akar a felnőtt csapat kezdőjátékosa lenni.
- A fiatal, tehetséges játékos megígéri a vezetőknek, hogy sérülés esetén lehet rá számítani a felnőtt meccsen, de nem tartja be a szavát, inkább beteget jelent, szándékosan „lesérül”.
HOVA JUTOTTUNK EMBEREK?!
Pénteken mikor már megkezdtem 10 felnőtt játékossal az edzést, 6 ifista jelentkezett az elnök „unszolására” edzésre. Bevállaltam őket, bár az előre kiépített pálya és az eltervezett gyakorlat már nem volt ideális ekkora létszámra. Kapura lőttünk, 1:1-es támadásokat vezettünk ekkora létszámmal egyetlen kapura. „Nem baj!” – mondtam, - „Legalább már edzenek!” Aztán két részre osztottam a keretet, hogy külön-külön kisebb csoportokban tudjak taktikai elemeket gyakoroltatni a fiúkkal. Az egyik brigád velem lett volna, a másik pedig addig kiskapura játszott volna. Igen, játszott volna! Mert a „drága ifistáim”, szó nélkül fogták magukat, és befejezettnek tekintették az edzést, bevonultak az öltözőbe. Így azokat a taktikai elemeket, mérkőzésszerű játékokat, amelyekhez nagyobb létszám kellett volna, már nem tudtam gyakoroltatni.
Felteszem a kérdést: EZT CSAK EGY FOCIEDZÉSEN CSINÁLJÁK MEG? SAJNOS NEM! Nagy valószínűséggel megcsinálják ezt az iskolájukban, az ismerőseik és családjuk környezetében, olyan esetekben, ahol a felelősség, a tisztelet, a munka, a kötelesség valamilyen formában megjelenik.
Ha Cicero élne, a fejét vakarná és újra ezt mondaná: „O tempora, o mores!” azaz "Ó, idők, ó, erkölcsök!"
Rossz időket élünk, ha már ilyenek az erkölcseink!










